Négykezes szeretet-érintés

Már írtam a Suttogó érintésről és annak nagyszerűségéről. Azóta kipróbáltuk a két érintő, egy érintett variációt és állíthatom, hogy nem megduplázza, hanem sokszorosára emeli az élményt. Egyikünk elindul a fekvő érintett lábától, a másik a fejétől és nem marad olyan terület, ahol így kétszer át ne haladnának. A kezelt személy a hullámok és eltérő érintések egybemosódó kavalkádját érzi, miközben nagyon gyorsan lelazul olyan szintre, amit nehéz előtte elképzelni. És ez tart legalább 50-60 percig, miközben aki kapja, a földön a legértékesebb és legszeretettebb lénynek érzi magát. A kezelő szempontjából - átélve minden érintést és érzékelést – ez olyan, mintha valamiféle hangszeren rögtönözve játszana, futtatná a kezét az akkordokon, mindig arra figyelve és visszaadva, amit a „hangszer” kíván. Az Access Consciousness™ gyakori mondása, hogy a testek szeretik az érintést. Az ilyen érintések után ez az elemi szükséglet abszolút megerősítést nyer: a testek úgy isszák be, mint a száraz föld az éltető langyos, permetező esőt. Mennyi pótszert használunk helyette az evéstől a mozgóképek szakadatlan bámulásáig? Éppen ma este kaptam egy nagyon jó kérdést. Tudjátok, az Accessben szeretik a furfangos kérdéseket, mert lehetőségeket nyitnak meg.

Íme a 100 pontos kérdés: Ha arra kérnélek, hogy nevezz meg mindent, amit szeretsz, mennyi időbe telne számodra, hogy megnevezd önmagad? A kérdés ereje megállít egy pillanatra és elgondolkodtat, hogy mennyire nem szeretjük, nem tudjuk elfogadni magunkat. Önképünket megszületésünk után gyerekkorunkban alapozzuk meg. Azt, hogy mi a jó bennünk és mi nem, a környezetünktől kapott jelzések alakítják. Lépten-nyomon azt hallom a szülőktől a gyerekek felé: „mit csinálsz már megint”, „hagyd már abba” „ne csináld, mert …” - és itt mindig elég szörnyű perspektíva kijelentése következik a nagy és okos felnőttől, ami előbb-utóbb jóslattá és félelemmé válik. Ebből mit tanul a gyerek magára nézve? Hogy bármit szeretne természetes késztetése szerint, az rossz, hogy hatalmas gond és teher ő, nem fontos és nem is figyelnek rá. Az hányszor hangzik el, hogy milyen csoda és nagyszerűség, mennyi mindenre képes, milyen sok mindent meg tud megtanulni, sőt, ajándék a létezése. Pedig az önbecsülés és önszeretet (nem a senkire tekintettel nem levő önzés) az önmagunkkal való állandó elégedetlenség és lebecsülés helyett (amit aztán a fölényesség, a bizonyítási kényszer, a másik lenézése kompenzál) békés és kreatívan együttműködő személyeket teremt(ene).